Minap, éppen arra vitt az utam, amerre majd mindennap járok. Ez egy forgalmasnak mondható utcaszakasz, ahol szürke arcok, fejek, gondolatok közlekednek nap nap után. Én is így tettem, teszek. Az utcában viszont van egy korcs kis diófa, csenevész termésekkel, és bár a zöld lombja még ékeskedik, virul, de termőre fordulása bizonyosnak tudható. Történt ugyanis, hogy lábam alatt egy mogyorónyi kis izé roppant… Meg is torpantam, hogy mi történt. Ahogy emeltem lábam, már láttam a kis csonthéjast. Elmosolyogtam. Igen, itt van az ősz, itt van. Újra… Mert bizony e kis termő fa láttán így ősszel eszembe jut egy régi kis történet, mely ugyanezen a helyen esett meg…
Történt ugyanis, hogy a kis fát, mely lombhaját épp vesztésre adta, szemlélte egy idősödő férfi. Nem volt már fiatal, – úgy korosodó. Talán spicces, vagy bolondos, tán bolond, – ám amolyan igen kedvelhető fajta. Állt a kerítésnél, a kerítésen túl a fa, baljával a kerítést fogta, jobbjával szónoki gesztikulációba kezdett, s mondta a magáét.
– Igen szép kis fa vagy!
– De mit csináljak veled?
– Olyan piciny, aprók a terméseid.
– Pedig szeretlek!
– Finom a húsod.
– Mit kezdjek most veled?
– Szegény kis fa…
Így ősszel gyakrabban, de év közben is eszembe jut e kis történet, amolyan radnótis hangulatban mert hát e dió föntről “se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható”.
